Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
És a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
Álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.

De addig van remény, minden perc ünnepel,
Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
Mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát!
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
Most örülj, hogy van, ki vár, és a két karjába zár!

Múló örömök, sivár létünk színpadán,
Mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
Túl az álmaink ködén a semmi ölén.

De addig van remény, minden perc ünnepel,
Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
Mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát!
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
Most örülj, hogy van, ki vár, és a két karjába zár!